Items filtered by date: May 2016

Matrjoska english Copy

Dóra Ónódy Molnár

Az elmúlt években számos alkalommal szerepeltek a magyar politika napirendjén a különféle köztéri szobrok és emlékművek felállításával, áthelyezésével, esetleg elbontásával kapcsolatos viták. Ezek közül a fontosabbak:

Megszállási emlékmű a budapesti Szabadság téren

A kormány előzetes egyeztetés nélkül, 2013. szilveszter napján keltezett kormányhatározatban elrendelte a német megszállás áldozatainak emléket állító szobor felállítását a Szabadság téren. A megvalósításra két és fél hónapot adott. A nyilvánosságra kerülő koncepció azonnal éles tiltakozásokat váltott ki a zsidó szervezetek, az ellenzék, a liberális értelmiség és a történész szakma több képviselője részéről. A tervekből kiderült, hogy a kormány olyan emlékművet akar állítani, amely a Gábriel arkangyalként ábrázolt, ’44-es Magyarországot ártatlan áldozatnak állítja be, amelyet megtámad a sasként megjelenített náci birodalom. A kritikusok szerint ez annak a történelemfelfogásnak az állami rangra emelése, amely a történelmi szembenézés helyett, a magyarországi holokausztért – 550-600 ezer zsidó elpusztításáért - egyedül a németeket teszi felelőssé, megfeledkezve a magyar állam és a magyar lakosság jelentős csoportjainak aktív közreműködéséről a zsidók kifosztásában és deportálásában. A kormánypárt tagjai azzal érveltek, hogy a deportálás nem jött volna létre a megszállás nélkül, szerintük az emlékmű is ezt fejezi ki. A szobrot végül mindenféle ünneplés nélkül, az éj leple alatt, 2014. július 20-án „adták át”. A tiltakozás mozgalmat hozott létre, az Eleven Emlékmű csoport a mai napig demonstrál a téren az emlékmű ellen.

A Kossuth tér átalakítása

A Parlamentet körülölelő terület a magyar nemzet, mint politikai közösség megjelenítésének legfontosabb szimbolikus tere. Az Orbán-kormány a Kossuth tér ciklusok óta tervezett felújítását úgy valósította meg, hogy az itt található emlékművek kizárólag a jobboldal történelemszemléletét tükrözzék: 1) áthelyezték a magyar költészet egyik legnagyobb, és elkötelezetten baloldali alakjának szobrát az Parlament épülete mellől a Duna rakpartjára. 2) lebontották annak az egykori miniszterelnöknek a szobrát, aki a jobboldal szerint a legfőbb felelőse az első világháborút lezáró, az ország feldarabolásához vezető trianoni békeszerződésnek. 3) Néhány méterrel a szobor helyétől felállították a legfőbb politikai ellenfelének rekonstruált szobrát. 

• A Hóman-szobor elvetése

A történészként elismert Hóman Bálint a két világháború közötti jobboldali, nacionalista Horthy-korszak egyik meghatározó antiszemita politikusa volt. Részt vett a zsidótörvények kidolgozásában, a parlament tagja maradt még a magyarországi fasiszta Nyilaskeresztes Párt 1944. októberi hatalomátvétele után is, ami a zsidók és romák deportálásának folytatásához és ezrek kivégzéséhez vezetett1946-ban a népbíróság háborús bűnösnek nyilvánította. Pár éve mozgalom indult a rehabilitálására, egy éve a bíróság kimondta, hogy a Szovjetunió elleni hadba lépés megszavazása miatt nem tekinthető háborús bűnösnek. Ezek után az egyik vezető kormányzati politikus kezdeményezte, hogy Székesfehérváron szobrot állítsanak Hómannak, a város egykori országgyűlési képviselőjének. A kormány és a település önkormányzata anyagilag is támogatta a kezdeményezést felkaroló alapítványt. A szoborállítás terve ellen ugyanazok a körök tiltakoztak, amelyek a megszállási emlékmű ellen. A botrány nemzetközi szintre lépett, tavaly decemberben végül a magyar kormány meghátrált, a miniszterelnök kollaboránsnak nevezte Hómant, a székesfehérvári önkormányzat visszavonta a támogatását és az alapítvány is elállt a megvalósítástól. Barack Obama elnöknek a Nemzetközi Holokauszt Emléknapon, 2016. január 28-án mondott beszédéből kiderült, hogy az amerikai kormányzat nyomásgyakorlása szerepet játszott a szoborállítás meghiúsulásában.

• A Donáth-szobor meghiúsulása

A magyar kormány támogatta a 2016. február 24-én végül meghiúsult legutóbbi emlékmű tervét is. A budapesti Holokauszt Múzeum közelében tervezték a mellszobor felállítását Donáth György antiszemita és fajvédő politikusnak, akit 1947-ben egy koncepciós perben kivégeztek. Az avatási ünnepség a helyszíni tiltakozás nyomán félbeszakadt, a szobrot elszállították, a magyarországi médiában pedig folytatódott a széleskörű vita arról, ki érdemel köztári szobrot és ki nem.

A felsorolt események kivétel nélkül a hagyományos jobboldali-baloldali ideológiai törésvonal mentén osztották meg a társadalom, történelmi-ideológiai vitákra nyitott részét. Ezeknek az ügyeknek a menetrendszerű megjelenése azt sejteti, hogy a viták nem a kezdeményezők szándékától függetlenül robbannak ki, épp ellenkezőleg: a kezdeményezők azért állnak elő az adott szobor felállításának vagy eltávolításának tervével, hogy a szimbolikus kérdések irányába terelt közbeszéddel a saját táborukhoz tartozó hívek politikai identitását megerősítsék. 

A magyar nyelvben újabban az emlékezetpolitika kifejezést használják a politikai cselekvésnek arra a típusára, amely tudatos stratégia alapján próbálja a történelmi emlékezetet a közösségi identitás formálására és a választói magatartás befolyásolására használni. Az emlékezetpolitika a történelmi emlékezetet is egyfajta csatatérnek tekinti, ahol egy mai politikai alakulat úgy tud területeket szerezni, hogy a történelmi események lehetséges interpretációi közül a sajátját teszi uralkodóvá. Ennek a célja kettős:

  1. A múlt irányított értelmezése a jelenkori hatalom legitimációját erősíti. Ez a technika természetesen nem új, a történelem során a mindenkori hatalom szinte mindig megkereste azt a korábbi korszakot vagy személyt, aminek vagy akinek jogos örököseként tüntethette fel magát. Az Orbán-kormány is ezt a régi módszert alkalmazza, amikor a Brüsszel elleni „szabadságharcot” a magyar történelem lázadó hagyományának kontextusában helyezi el. Hasonlóképp, az általa meghirdetett „illiberális demokrácia” legitimálását szolgálja a 2. világháború előtti autoriter rendszer erkölcsi rehabilitálása és a történelmi folytonosság éreztetése különféle szimbolikus gesztusok által.
  2. A tudatos emlékezetpolitika másik célja a választópolgárok nemzeti, és ennek következtében politikai értékrendjének és identitásának formálása. A 19. századi nacionalizmusok megjelenése előtt az uralkodók a történelemben kizárólag a saját trónjuk legitimálásának eszközét látták. Csak a nemzetállamok kialakulása után fedezték fel a politikusok, hogy a történelmi emlékezet megkonstruálásának és manipulálásának milyen fontos szerepe lehet a politikai közösség összetartásában, a nemzeti kötődés erősítésében és – nem utolsósorban – a politikai hatalomért folytatott küzdelemben. A Fidesz az emlékezetpolitikának ezt a második típusát egészen sajátos formában alkalmazza.

Ki képviseli a nemzetet?

A múltat felhasználó, szándékoltan megosztó politizálás következtében Magyarországon a nemzeti emlékezetnek mára gyakorlatilag nem maradt konszenzusos területe. A politikai szembenálláshoz igazodva, az emberek különbözően ítélik meg a történelmi eseményeket és személyeket. Ami igaz fordítva is: bizonyos történelmi események megítélése (például a magyar állam közreműködése a zsidók deportálásában vagy az első világháborút követő területvesztés elkerülhetősége) szerepet játszik a pártválasztásban, az egyéni politikai identitás kialakulásában. Mindez főleg a közelmúlt (20. század) eseményeire és személyiségeire vonatkozik, de jelentős tábora van azoknak is, akik még a magyarság eredetét, illetve az 1100 évvel ezelőtti honfoglalást is alternatív módon értelmezik, a tudományosan megállapított tényektől jelentős távolságot tartva.

Hasonló jelenségek természetesen más országokban is megfigyelhetők, normális körülmények között ezek a különbségek megférnek a közös nemzeti emlékezet konszenzusos keretei között. Magyarországon azonban másképp alakult. Itt a vita nem arról szól, hogy a nemzet részének tekintett pártok közül melyiknek milyen történelmi hagyomány a legértékesebb, hanem arról, hogy melyik párt tartozik a nemzethez.

A Fidesz nem egyszerűen konzervatív, polgári vagy jobboldali, hanem elsősorban nemzeti pártként határozza meg magát. Önmagára mint a nemzeti oldalra hivatkozik, a balliberális oldalt pedig hol burkoltan, hol kimondva a nemzetietlenséggel azonosítja. A Fidesz emlékezetpolitikai stratégiájának fő célja ennek a nemzeti-nem nemzeti felosztásnak a legitimálása. Az emlékezetpolitikai gesztusoknak az a funkciójuk, hogy újra és újra megerősítsék azt a felosztást, hogy az egyik oldalon állnak a nemzetiek, a másikon a nemzet ellenségei. Utóbbi körbe tartozhat a baloldal, a liberális értelmiség, a civilszervezetek, a jogvédők, a bankárok, az újságírók vagy a kozmopolita zsidók – ki mit hall ki a sokszor kétértelmű beszédből.

A 90-es évek közepétől szisztematikusan felépített dichotómia, ami Magyarországon sokkal jobban meghatározza a politikai tagolódást, mint a gazdasági kérdésekre adott válaszok. Más kérdés, hogy a megosztottságért – persze különböző mértékben - az egész politikai elit érezhet felelősséget.. A közhangulat úgy alakult, hogy a nemzeti sérelmekre épülő nacionalizmus lényegesen vonzóbb eszmének bizonyult, mint az egyenlőség vagy a szabadság eszményei. 

Egyeduralomból kétfrontos harc

Erre a nemzeti-nem nemzeti (a baloldal felől nézve: maradi-progresszív) törésvonalra alapozott kétosztatú rendszer stabilan működött a legutóbbi időkig. A Jobbik megerősödése azonban új helyzetet teremtett. Az önmagát radikális nemzetiként meghatározó szélsőjobboldali pártot a Fidesz nem tudja elhelyezni a megszokott koordinátarendszerben. Őket nem tudja a nemzetellenes oldalra pozícionálni. Sőt, a Fidesz került lépéskényszerbe: ahhoz, hogy legalább a balliberális oldal felé tartani tudja a jól bevált nemzeti-nem nemzeti szembeállítást, állandóan a Jobbik fölé kell licitálniuk a nemzeti tematika területén. 

A párt vezetői számára felsejlett annak az eshetősége, hogy a nemzeti oldalon a Jobbik kiszorítja őket. Ennek megakadályozására azt a taktikát választották, hogy a radikális párt lehető legtöbb felvetését átveszik, legyen szó a migrációs válságról vagy szimbolikus, emlékezetpolitikai témákról.

Utóbbiak közé tartoznak a szoborállítási ügyek.

Ezek valamennyien a következő forgatókönyv szerint alakultak:

  1. A kormányoldalhoz valamilyen módon kapcsolódó testület, személy vagy civilszervezet olyan szoborállítást vagy bontást kezdeményez, amely biztosan kiváltja a balliberális ellenzék tiltakozását. Ahogy az egyik tiltakozó történész fogalmazott, mindig találnak egy antiszemitát, holott állíthatnának szobrot másoknak is.
  2. A balliberális ellenzék tiltakozik. Az ügy hazai és nemzetközi vihart kavar. 
  3. A Fidesz a nemzeti szuverenitás és a történelmi igazságszolgáltatás kérdéseként állítja be a kezdeményezést. 

Látható, ebben a szereposztásban a Jobbik nem jut szóhoz. Éppen ez az, amit a Fidesz el akar érni. További előny számára, hogy magát megerősíti a nemzeti eszme legfőbb képviselőjének pozíciójában, a balliberális pártokat pedig olyan csaták megvívására kényszeríti, amit azok a közvélemény előtt nem tudnak megnyerni. Végül, járulékos haszonnak tekinthetik azt is, hogy amíg a szoborállításokkal kapcsolatos viták uralják a politikai napirendet, addig az ellenzék és a sajtó átmenetileg nem foglalkozik a kormányzat számára kényelmetlenebb korrupciós ügyekkel és szakpolitikai kudarcokkal. 

Mindebből az következik, hogy a következő években biztosan számítani lehet a korábbiakhoz hasonló vihart kavaró, újabb köztéri szoborelhelyezéssel kapcsolatos kezdeményezésre. A legnagyobb zsidó szervezet vezetője ezért azt javasolta, hogy a tíz éven át ne épüljenek olyan emlékművek, amelyek a XX. század vitatott korszakaival foglalkoznak. Egy másik zsidó szervezet pedig szoborállítási útmutató összeállítását indítványozta.

Published in Articles

In an in-depth article, Dóra Ónody-Molnár explains the controversy around memorial statues in Hungary, and who is benefitting from it.

Published in Articles